- Meghalt a szerelmem rákban - mondta Józsika a telefonban. - És még csak negyven éves volt!
József velem korú férfi. Baráti körünkben ragadt rá a "Józsika" név huszonnyolc éve. Mert kedves, jóképű fiú volt, kissé lányos arcvonásokkal, olyan srác, akit szeretnek a nők. Ma pedig sármos úriember, fiatalos, tizenöt évet letagadhat.
Pár nappal Karácsony előtt hívott fel a rossz hírrel, és nagyon megrázóan beszélt...
- Elment az én drágám, aki egy angyal volt... Pedig én azt hittem, ő lesz a feleségem.
Hallgattam fájdalmas szavait, és Józsika folytatta.
- Megpróbáltunk mindent. A kemoterápiát, a sugárkezelést, a vitaminokat. Mindent.
Azután elbeszélte, hogy Évának méhtestrákja volt, ami általában hormonális eredetű betegség, és az enyhén, vagy az erősen túlsúlyos nők körében szedi áldozatait negyven év felett. Éva nem volt duci, mert lefogyott, de valaha az volt... És sajnos elhanyagolta a rákszűréseket is. Időnként vérezgetett, sűrűn fel volt fázva, és még Józsika előtt, nem vette túl komolyan a tüneteket. És ma már nem él!
- Sokat szenvedett? - kérdeztem.
- Nagyon. Főleg a vége felé. Pedig annyira erős volt, és élni akart!
Szomorúan hallgattam ahogy a barátom beszélt.
- Az utolsó héten rohamosan gyöngült. Naponta egy-két kilót verítékezett, és nem evett semmit. Nagyon lefogyott. Korábban a kemoterápia a rákos sejtek kilencvenöt százalékát elpusztította, és már úgy tűnt, hogy jobban lesz, ámde mégis elveszítettük. Olyan hihetetlen, hogy a sugárkezelés nem volt képes elbánni a daganat maradék öt százalékával... A rák szóródott, belement a derekába és a gerincébe...
- Nagyon sajnálom! - mondtam megrendülve.
- Az utolsó napokban azt kérte Éva, hogy vigyük vissza a kórházba, mert nem adta fel, meg akart gyógyulni! Bementem a klinikára, és beszéltem az orvossal, aki csöndesen így szólt: "Ha nagyon akarják, szívesen behozzuk, de már mi sem tudunk tenni érte semmit." Készséges volt, de szomorúan hozzáfűzte: "Nézze, fiatalember! Én is otthon szeretnék inkább meghalni, nem egy kórteremben." Hazamentem, és ápolgattuk tovább az édesanyjával.
Megrendülten hallgattam Józsika szavait.
- Tudod, emberhez olyan méltatlan így látni akit szeretsz. És szívszorító! Naponta pelenkázni, szemlélni ahogy csont és bőrre fogy, és átélni vele a szenvedést...
- És panaszkodott, jajgatott?
- Soha, egy szóval se! Áldott jó teremtés volt. Csak tűrt csöndesen... Komolyan úgy érzem, mintha egy angyal ment volna el a Földről.
Kissé kivárt, majd folytatta:
- A végén forgatni kellett a testét, mert a méhéből szétszóródott a daganat, s belement a derekába, meg a gerincébe. És alig bírt feküdni. Emelni kellett a lábát, a karját, és fordítani a testét, hol jobbra, hol balra, mert se így, se úgy nem volt jó. Nagyon szenvedett. Az utolsó éjszakán megkért, hogy emeljem fel a fejét kissé, hogy lásson minket. Azután elköszönt, de nem végső búcsút vett, hanem csak azt mondta, most alszik egy keveset, mert pihennie kell. "Olyan fáradt vagyok" - szólt, majd lehunyta a szemét, elaludt és meghalt. Legyőzte őt a rák...
Józsika nagyon erős, hét hónapra született. Két hónapot töltött inkubátorban. Tőle tudom, hogy az ilyen emberek jobban bírják a magányt, a szenvedést, jobban viselik a kínokat, mert az életük rögtön azzal indul, hogy két hónapig csak fekszenek egy "kapszulában", szeretet és anyai ölelés nélkül. De ahogy meséli történetét Éváról, még neki is elcsuklik a hangja...
- Lehet, hogy megvetsz azért, amit tettem - folytatja -, vagy betegesnek tartod, de miután meghalt, megöleltem, és odafeküdtem mellé egy órát. Mert nem tudtam elengedni.
- Nem vetlek meg, dehogy! Ez teljesen természetes! - mondtam, és küszködtem a könnyeimmel.
Józsikát huszonnyolc éve ismertem meg, amikor még nagyon fiatalok voltunk. Kerestük a lét értelmét, válaszokat a halálra, a szenvedésre, és kikötöttünk a vallásnál. Mert a filozófia idevonatkozó válaszait nem ismertük még akkor, s kézenfekvő volt a lehetőségek közül a legegyszerűbbet, és a hozzánk "legközelebb esőt" megvizsgálni és elfogadni. S volt egy-két érettebb barátunk is, akik jól magyarázták a Bibliát. Hamarosan hinni kezdtünk Istenben, Jézusban és a kereszténységben. Velem ellentétben, Józsika még ma is hisz valamennyire... Én nemigen, mert ahogy teltek az évek, egyre több logikai és etikai problémát fedeztem fel a Bibliában, és a keresztény életgyakorlatban. Ekkor huszonnyolc éves voltam, és filozófiával kezdtem foglalkozni. Hátha majd az..., gondoltam...
Fél percig hallgattunk a telefonban, majd Józsika így szólt:
- Nehéz lesz "lebokszolnom" Istennel ezt a harcot! Mert rengeteget imádkoztam, és bíztam a csodában. És Éva is, aki végig nem adta fel, hanem élni akart! Akkor most hogy is van ez? Ilyenkor hol van Isten?
- Józsika, ismersz, hogy én már nem nagyon tudok hinni a vallások Istenében. Időnként persze még hiszek, megmozdul a szívemben valami, valószínűleg azért, mert újra hinni vágyom, pontosan a halál és a szenvedés miatt, ami a világban van. Mert olyan jó lenne, ha az a sok szenvedés és halál ami körülöttünk van, nem volna hiábavaló, értelmetlen, és lenne valami a földi életen túl is... Mégis azt hiszem, ezek már csak érzelmek... Ha végig gondolom pro és kontra az érveket, mindig oda jutok, hogy nem tudok hinni a vallások isteneiben... Egyikben sem.
- Igen. Most nekem is nehezen megy. Mert teli van a szívem haraggal és csalódással.
- Mélyen együtt érzek veled! Nagyon sajnálom ami történt, fogadd őszinte részvétemet!
- Köszönöm.
Ismét hallgattunk egy keveset, majd megszólalt.
- Azt hiszem a megelőzés fontos. Amíg lehet, addig kell cselekedni. El kell járni szűrésre, s oda kell figyelni az egészséges táplálkozásra. Nem szabad meghízni, mert kockázati tényező. Mozogni, sportolni kell. És komolyan kell venni a jeleket.
- Egyetértek. A túlsúly nem csak esztétikai dolog, hanem szorosan összefügg az egészséggel is. Időnként én is küszködöm vele, de minden erőmmel azon vagyok, hogy vékony maradjak. És igen, a másik is nagyon fontos. Nekem is van olyan ismerősöm, aki állandóan fel van fázva. Ez egy veszélyes állapot, mert ha egy gyulladás tartósan a szervezetben marad, megnő a daganatos megbetegedések esélye...
Azután Józsika így szólt:
- Zsolt, szeretném azért megkérdezni tőled, hogy te most hogy látod? Van valami a halál után? Mi lesz a sorsa az olyan angyaloknak, mint Éva volt?
Meglepett a kérdés. Hirtelen nem is tudtam mit reagáljak.
- Tudod, hogy én már nem foglalkozom a vallással. Inkább valaki mást kellene megkérdezz erről, mert úgy érzem, nem én vagyok az az ember, aki neked felelni tud.
Józsika megérezte, hogy tapintatosan ki akarok térni a válasz elől, és így szólt.
- Nem, semmi baj! Mondd csak! Tudod, hogy erős vagyok. Kíváncsi vagyok a véleményedre, akármi legyen is az. Majd úgy kezelem, mint a sok vélemény közül az egyiket...
- Ez egy óriási témakör. Írtam erről elég részletesen. Csak félbe hagytam, mert nem visz sehova.
- Miért?
- Mert agnosztikus kicsengése van, ami azt jelenti, hogy az Isten mellett és az Isten ellen szóló racionális érvek nagyjából kiegyenlítik egymást, és a mű vége, ha befejezném, egy "nem tudom" jellegű konklúzió lenne. Ennek pedig nem sok értelme van. Különben is, az emberek zöme, velem ellentétben, nem racionális érvek alapján kötelezi el magát a hit, vagy a hitetlenség mellett, hanem csak úgy. Ad hoc jelleggel. Az egyik hisz, mert hinni vágyik, vonzó neki ha ebben, vagy abban hinni tud, a másik meg nem hisz, mert egyszerűen csak élni akar. Az elsőt talán hitre nevelték, a második pedig ósdi dolognak tartja a vallást, vagy túl sok visszást lát benne...
- Jó, de most felejtsük el a vallást! Mert én nem erről beszélek. Inkább arról, hogy aki nem hisz, a halál előtt, vagy mikor meghal valakije, akit nagyon szeret, mint ahogy meghalt nekem most Éva, akkor talán az ilyen emberben is felmerül az a kérdés, hogy ennyi volt csupán az élet? Az a sok kincs, tudás, érzés, érték, egyéni jellemvonás ami csakis arra az egy emberre volt jellemző, az mind odavész? Földbe száll vele együtt és kész? Ennyi volt minden?
- Ezek nagyon nehéz kérdések, és a fél életem ráment erre a vívódásra... Talán ismered Pascal szavait, mikor azt mondja, hogy képzeljünk el magunknak egy csomó embert láncra verve, egytől egyig halálra ítélve. Naponta kivégeznek közülük néhányat a többi szeme láttára, akik pedig életben maradnak, a maguk sorsát látva társaikéban, fájdalommal és reménytelenül bámulják egymást. Várják, hogy mikor következnek ők. Ez az emberi sors.
- Ismerem. Mély gondolatok.
- És megrázóak is! De még ennél is megrázóbb, ahogy Tolsztoj ír Buddha első tapasztalásairól a világban. Azt írja Tolsztoj, hogy Sziddhárta (a későbbi Buddha), aki eredetileg egy fiatal, boldog királyfi volt, aki elől apja és a királyi udvar eltitkolta a betegséget, az öregséget és a halált, amikor ifjú korában először kikocsizik a palota kapuján, egy borzalmasan nyáladzó, fogatlan öregembert lát. A királyfi megdöbben, és megkérdezi kocsisától, hogy mitől került ez az ember ilyen siralmasan csúnya állapotba? És mikor a kocsis elmondja neki, hogy ez minden ember közös sorsa, és őrá, a fiatal királyfira is ez vár, hazahajtat, hogy gondolkozzék. Amikor másodszor is kikocsizik, egy beteg, zavaros szemű, megkékült, reszketeg, elcsigázott embert lát. A királyfi, aki elől eltitkolták a betegséget, megkérdi, mi ez? És mikor megtudja, hogy ez a betegség, mely minden embert fenyeget, és hogy akár holnap, ő maga is, az egészséges és boldog királyfi is ugyanígy megbetegedhet, ismét elmegy a kedve a szórakozástól. Hazahajtat és lelkének megnyugvást keres. Később aztán harmadszor is kikocsizik, és látja, hogy az emberek visznek valamit. Mi ez? - kérdezi. Halott, felelik neki. Mi az hogy halott? Azt a választ kapja, hogy nézze meg a saját szemével. Odamegy, kitakarja a holtat, és megkérdezi, mi lesz vele ezután? Azt a választ kapja, hogy elássák, földbe teszik, mert megbüdösödik, megférgesedik, és immár semmire se jó. És mindenkivel ez történik? Engem is elásnak majd, belőlem is bűz árad, és megesznek a férgek? Azt a választ kapja, hogy igen. Hazahajtat és végleg elmegy a kedve a szórakozástól.
- Ismerem ezt is - mondta Józsika. - És azután Buddha az egész életét annak szenteli, hogy ezektől a nyomorúságtól megszabadítsa az emberiséget. És eljut a lélekvándorláshoz.
- Nem egészen ő jut el hozzá, mert Keleten az az általános felfogás, hogy miután meghalunk, a lelkünk egy új ember, vagy állat, vagy növény testében születünk újjá. Buddha ahhoz jut el, hogy miként lehet az újraszületések szakadatlan körforgásából kitörni, és eljutni a Nirvánába.
- Mi a véleményed a lélekvándorlásról? Tényleg lehetséges, hogy halálunk után egy másik testben születünk újjá.
- Minden lehetséges, de én nem hiszek benne.
- Úgy érted, hogy a lélekvándorlást ugyan nem lehet teljesen megcáfolni, de azért valószínűtlennek tartod?
- Igen.
- Figyelj, sokan hisznek benne.
- Aki hinni akar, az hinni is fog. Nem azért, mert kézzelfogható bizonyítéka lenne, hanem mert hinni vágyik. Én azonban másképp működöm. Valamiben akkor tudok hinni, ha elégséges bizonyíték van rá.
- Nem lehet, hogy ez már nem a hit, hanem a tudás területe?
- Nem. Illetve nem egészen... A tudás és a hit fogalmai eléggé összemosódnak, és a hitet nagyon sokféleképpen értelmezik. Nem sorolom fel hányféleképpen, azt sem, hogy a hithez hogyan társítanak az emberek magasztos eszméket, érzelmeket, célokat, vallásos áhítatot és a többit. De én a hitnek csak egyetlen, a racionális, vagy ha úgy tetszik a tudományos aspektusát tudom elfogadni.
- És az milyen?
- Amikor két (vagy több) egymással versengő hipotézis közül az egyiket azért fogadjuk el, mert a tapasztalatok túlnyomó többsége, és a racionális érvek logikai ereje megerősíti azt. Röviden tehát: a hit, valószínűségi tudás. Olyan tudás, amit nem száz százalékos bizonyossággal tudunk, hanem csak valószínűsítünk.
- Azt mondod, a hit, valószínűsítés?
- Igen. Amikor valamit igaznak gondolunk, igaznak tartunk, mert valószínűnek tűnik, na az a hit! Mondok rá egy példát. Ha egy irodaházban dolgozom, és tudom, hogy kint a folyosón van egy kávéautomata, amiről azt is tudom, hogy az esetek 90%-ában működik, akkor a szünetben, ha kávéra vágyom, felállok a helyemről és elindulok felé. Biztos tudásom nincs afelől, hogy az automata most is üzemelni fog, hiszen csak az esetek 90%-ában működik, de elhiszem, vagyis valószínűnek tartom, hogy most is üzemel. Látod? Ez a hit. Valószínűségi tudás. Ám ha csak az esetek 1%-ában működne, és mégis elindulnék felé, akkor én azt gondolom, hogy cselekvésem mozgatórugója nem a hit, hanem a remény. De sokan ezt is hitnek nevezik, mert a hitet összekeverik a reménnyel és a saját vágyaikkal. Pedig a kettő között éles különbség mutatkozik. Valami akkor hit, ha a tapasztalat jobban megerősíti azt amiben hiszünk, mint az ellenkezőjét! Egy kissé tudományosan, de pontosabban fogalmazva: két egymással versengő hipotézisünk (vagyis elméletünk) van. Az egyik így szól: "A kávéautomata jelenleg működik, mert az esetek 90 %-ában működni szokott." A másik így: "A kávéautomata nem működik, mert talán éppen most van az a 10% amikor elromlott." Amikor eszünk mérlegel, a két hipotézis közül csak az egyiknek ad igazat, vagyis csak az egyik állítást hiszi el, a másikat pedig elveti. És mivel a tapasztalat az első hipotézist erősíti meg jobban, az eszünk igaznak tartja az elsőt és elveti a másodikat. Amikor tehát azt mondjuk, hogy jó racionális döntés felállni és kávéért indulni, akkor ezzel tulajdonképpen azt is mondjuk, hogy azért hiszünk valamiben (és nem az ellenkezőjében!), mert a tapasztalat és a racionális érvek nagyobb valószínűséggel adnak igazat ennek a hipotézisnek, mint az ellenkezőjének. Látod? A hit, tudományos vonatkozásban, valószínűségi tudás, mely elválaszthatatlan az észérvektől és a tapasztalatoktól.
- Jó, ha a hit, valószínűségi tudás, akkor mit nevezhetünk biztos tudásnak?
- A logikailag cáfolhatatlan igazságokat. Például a 2+2=4, az biztos tudás. Az is, hogy a háromszögnek három szöge van, s hogy szögeinek összege 180 fok. Vagy az, hogy minden agglegény, nőtlen. És még az is, hogy egy dolog része kevesebb, mint az egésze, s hogy részeinek összege egyenlő az egésszel. Millió ilyen tétel van, nem sorolom tovább. A lényeg, hogy valamit akkor tarthatunk biztos tudásnak, ha az logikailag cáfolhatatlan. Ámde a hit, nem ilyen. Az gyöngébb mint a biztos tudás, mert a hit, csak valószínűségi tudás, melyet racionális érvek és a tapasztalat erősít meg. A remény pedig még a hitnél is gyöngébb, mert az már csak vágy, óhaj, kívánkozás arra, hogy megtörténjen amit szeretnénk.
- Oké. Akkor most mindezt vonatkoztassuk a lélekvándorlásra. Azt mondod, nem tudsz hinni benne. Miért nem?
- Mert túl sok racionális érv szól ellene, és túl kevés mellette. És mint ahogy eddig mondtam, az értelmes józan ész, mindig a nagyobb valószínűség mellett kötelezi el magát.
- Sorold fel kérlek az érveket!
- Az első mindjárt az, hogy semmi komoly bizonyíték nincs rá. Azok az eszmék és vallások, melyek hisznek benne, azt szokták gondolni, hogy halálunk után attól függően kerülünk emberbe, állatba, bogárba, növénybe (stb.), hogy előző életünkben milyen életet éltünk. Vagyis mennyire voltunk erkölcsileg jók, vagy rosszak. De ez csak akkor lehetséges, ha van egy intelligens, személyes, gondviselő Isten, aki eldönti, hogy egy lélek mennyire volt jó, vagy rossz, és büntetése, vagy jutalma gyanánt milyen testre érdemes. De Keleten, ahonnan a lélekvándorlás ered, általában nem hisznek egy ilyen végső gondviselő Istenben, hanem az örök, személytelen világtörvényben hisznek, mely minden létezés legfőbb elve, irányítója és alapja. A "világtörvény", amennyiben természeti törvény lenne, olyan, mint a gravitáció, az entrópia, vagy Newton törvényei, univerzálisan megfigyelhető volna, pontosan mérhető, leírható és matematizálható. Mindenki ugyanúgy gondolkodna felőle. De tudjuk, hogy nincs így. Hiszen a nyugati világban nem hisznek ebben a misztikus "világtörvényben". Egy további probléma ezzel a hipotézissel, hogy a "világtörvény" személytelen, és mint ilyen, erkölcsileg irreleváns. Nem képes megítélni a tettek morális mivoltát. Tehát ahhoz, hogy elfogadjuk a lélekvándorlást, azon túl, hogy először bizonyítanunk kellene a lélek testtől független létezését, még azt is bizonyítanunk kellene, hogy létezik egy erkölcsileg releváns Isten, aki a cselekedetek erkölcsi mivoltát a sorsokhoz és az újraszületésekhez kapcsolja.
- Értem.
- A második érv a lélekvándorlással szemben, hogy az emberek 99%-a nem rendelkezik olyan tapasztalatokkal, hogy élt volna már korábban is egy másik testben. Igaz, vannak nehezen megmagyarázható dolgok, például vannak olyan emberek, akik emlékeznek erre, vagy arra, időnként deja vu érzésük lehet, de hát a világban sok megmagyarázhatatlan dolog létezik. Ez még nem bizonyíték, ugyanis, a kávéautomatás példánk konklúzióját figyelembe véve, valamit akkor hihetünk el, ha az valószínű, s akkor valószínű valami, ha a tapasztalat jobban megerősíti azt, mint az ellenkezőjét. Na most az emberek 99%-a sohasem tapasztal olyasmit, amiből arra következtetne, hogy élt már korábban is a Földön, egy másik testben! Az persze igaz, ha már elkezdünk foglalkozni a lélekvándorlás kérdéseivel, vagy hinni kezdünk benne, akkor hajlamosakká válhatunk "felfedezni" ilyen "tapasztalatokat", és könnyebben véljük úgy, hogy itt, vagy ott jártunk már előző életünkben, stb. De amíg nem hiszünk ebben, amíg nem kezdünk el foglalkozni ilyen kérdésekkel, addig ilyen jelenségekre vagy tapasztalatokra nem bukkanunk. Mindez azt bizonyítja szerintem, hogy a lélekvándorlásra semmi komoly bizonyítékunk nincsen.
- Jó, de ha elkezdünk foglalkozni a kérdéssel, akkor miért érezzük úgy, hogy megszaporodnak a "bizonyítékaink"?
- Először is, nem mindenkinek szaporodnak meg, hanem csak azoknak, akik hisznek benne. Tudod, az agy, nagyon ravaszul működik! Nem véletlen, hogy Európában számolnak be arról, hogy a klinikai halál után fényességet láttak azok az emberek, akiket újraélesztettek, ezzel szemben Buddha a megvilágosodás után nem ezt látta, hanem látni vélte az összes testet amiben korábban élt. Így van ez, és nem fordítva! Vagyis a fényességet nem Buddha látta, mert ő nem hitt abban, hogy valamiféle fényes mennybe indul, és a keresztény Európában sem az inkarnációkat vélik látni a klinikai halálban, hanem a fényességet, mert ők meg abban nem hisznek, hogy a lelkük egy tehénbe, vagy egy fenyőfába indul. Más szóval, mindenki olyan hitre hajlamos, amire az adott kultúra, vagy a saját lelki alkata "készteti". Ugyanígy működik az, mikor valaki elkezd valamivel nagyon mélyen foglalkozni! A lelke, saját vágyainál fogva látni és tapasztalni vél bizonyos dolgokat, melyekkel áltatja magát. Mint mikor egy keresztény gyülekezetben sokan elmesélnek személyes életükből egy vallási tapasztalatot. Mindenki megerősödik általa, és még jobban hinni kezd. Vagy még jobb példa erre, a keresztény nyári bibliatáborok. Ott összejön két-háromszáz ember, ugyanazt hiszi, ugyanazt vallja, és szinte hermetikusan el vannak zárva a külvilág egyéb, ellentétes tapasztalataitól. Énekelnek, imádkoznak, Bibliát olvasnak. Mindenki ugyanazt mondja, ugyanazt éli meg, és az igehirdetések is folyton megerősítik a híveket abban, amiben hisznek, és hinni szeretnének! Senki se cáfol, mindenki csak ráerősít ugyanarra a hitre! És ilyenkor az emberek lelke szinte "átprogramozódik". Az ilyen emberek kezdenek automatikusan mindent a hit szemüvegén keresztül látni, és úgy érzik, mindent "úgy tapasztalnak", ahogy azt hinni szeretnék. Ez az önáltatás és az önszuggesztió folyamata. Az ezoterikus tapasztalatokra és a deja vu élményekre, ugyanez igaz. Minél jobban hisz bennük valaki, és minél többet foglalkozik a kérdéssel, annál jobban elhiszi majd, hogy itt, meg ott járt már előző életében.
- Tehát hinni fognak abban, amiben hinni szeretnének?
- Véleményem szerint, igen. Mert ha tényleg létezne lélekvándorlás, akkor arról egyetemes tapasztalatai és emlékei lennének az egész emberiségnek, vagy legalábbis az emberek túlnyomó többségének. Azonban ez éppen fordítva van. Ez pedig a hitemet az ellenkező oldalra hajlítja, azért, mert a tapasztalati ismeretek jobban megerősítik azt a hipotézist, hogy nincs lélekvándorlás, mint azt, hogy van.
- De azért te sem zárod ki?
- Nem zárom, hiszen kávéért is elindulhatok, ha az automata csak 10%-ban működik, de a hitemet, ha a józan eszemre hallgatok, a 90%-nak kell adjam, nem a 10%-nak! De ez még csak a második érv volt.
- És mi a harmadik?
- A harmadik, hogy a lélekvándorlás nem alkalmas arra, amire szánják. Keleten sok évezredes hagyománya van, s e felfogással akarják megmagyarázni az előző életekben elkövetett bűnök büntetését. Ám én úgy gondolom, a büntetés csak akkor volna jogos és igazságos, ha az illető, akit sújt, fel is fogná, hogy a szenvedése, nem pusztán szenvedés, de büntetés is, melyet az előző életében elkövetett bűneiért kap, s még azt is, hogy miért, mely bűnökért kapja, és meddig tart majd ez az állapot. Ilyet azonban egy hernyó, egy csótány, de még egy abortusz áldozatául esett emberi magzat sem fog fel.
- De szükséges, hogy felfogja ezt?
- Nézzünk egy példát. Ha én egy jóságos apa vagyok, és muszáj megbüntetnem a fiamat, akkor erkölcsi kötelességem elmagyarázni neki, hogy miért kell büntetésben részesüljön, meddig tart ez a kellemetlen állapot, és a büntetés alatt végig tudnia kell, hogy a szenvedése nem pusztán szenvedés, hanem valamely vétségének a következménye. Ilyet viszont egy molylepke, vagy egy csótány nem tudhat, sőt az emberek zöme sem gondolja úgy, hogy az előző életében elkövetett vétkeiért kell szenvedjen jelenlegi életében. Tehát a tapasztalat megint ellene mond a reinkarnációnak, de már nem csak a tapasztalat, hanem az etika is!
- A lélekvándorlásban én sem tudok hinni, és nem is szeretnék! Nem vágyom csótány, vagy féreg képében újraszületni, ráadásul, ha a lélekvándorlás igaz lenne, akkor sohasem találkozhatnék azzal, akit szeretek és elveszítettem. Nem reménykedhetnék abban, hogy halálom után Évával találkozom majd, mert ki tudja, melyik nyúlban, vagy tehénben él éppen...
- További érvek is felmerülnek a lélekvándorlással szemben. Például az, hogy ahány vallás hisz ebben, annyiféleképpen képzeli el. Van bennük közös, ez tagadhatatlan, de ami a köztes állapotokról szól, abban nagy az eltérés. Mert sok közülük azt hirdeti, hogy mielőtt belemegy a lélek egy másik testbe, előtte a lét egy másmilyen szférájában eltölt valamennyi időt, vagy mikor eljut a megtisztulásra, vagy a Nirvánába, vagy Krisnához, azt is mindegyik vallás másképp írja le. Ahány hit, annyiféle.
- Értem.
- És egy további probléma, hogy olyan misztikus tapasztalat sincs túl gyakran, ahol egyik tapasztalat a másikat megerősítené. Arra gondolok, hogy például jön valaki, aki úgy hiszi, hogy előző életében Fáraó volt Egyiptomban, és azután jön valaki más, aki arra emlékszik, hogy ő ugyanennek a Fáraónak a szolgája volt. Ha mégis lenne ilyen emberpáros, akkor se tudnák az évezredekkel korábban lefolyt beszélgetésüket rekonstruálni. Nem tudná az egyik azt mondani, hogy "igen, én is ugyanerre emlékszem; amikor te ezt és ezt mondtad, én arra ezt és ezt feleltem". A második ember nem tudná megerősíteni amit az első mond! Vagyis egyik tapasztalat nem erősíti meg a másikat, hanem legtöbbször ezek az emlékek mind különállók, s nem illeszthetők össze egy koherens, összefüggő rendszerré.
- Ha jól számolom ez öt ellenvetés.
- Igen. Az első, hogy a személytelen világtörvény nem képes igazgatni, és új testekhez rendelni a lelkek erkölcsi cselekedeteit. Erre csak egy intelligens, erkölcsi lény lenne képes, Isten. A második, hogy semmi komoly bizonyíték nincs a lélekvándorlásra, mert az általános tapasztalatok éppen az ellenkezőjét bizonyítják. Az emberek nem hisznek a lélekvándorlásban, 99%-uknak nincsenek emlékei a korábbi életükből. A harmadik, hogy a lélekvándorlás alkalmatlan arra, amire szánják. Mert jóllehet igazságszolgáltatásnak gondolják, de nem igazságos, hogy valaki olyasmiért szenved, amiről nem fogja fel, hogy az büntetés. A negyedik, hogy ahány vallás, vagy ezoterikus elképzelés van, az mind másképp írja le a lélekvándorlás háttérösszefüggéseit. Ha a lélekvándorlás tény lenne, legalább akik hisznek benne, azok volnának minden részletig terjedően egységesek. Végül az ötödik, hogy a tapasztalatok között nincsenek kereszthivatkozások, és nem illeszthetők be egy összefüggő rendszerbe. Összefoglalva tehát azt mondhatom, hogy a lélekvándorlást ugyan nem lehet teljes bizonyossággal megcáfolni, de ha a józan eszükre hallgatunk, be kell lássuk, hogy nagyon valószínűtlen hipotézis. Túl sok racionális érv szól ellene.
- És ha van Isten? Akkor már lenne aki a lelkeket új testekhez kapcsolná, attól függően, hogy valaki jó, vagy rossz életet élt előző életében. Ugye?
- Akkor lenne. De még ebben az esetben is csak az első ellenérv hárulna el. A többi ugyanúgy megállna! Továbbra is igaz maradna, hogy az emberek túlnyomó többségének nincsenek tapasztalatai és emlékeik az előző életükből. Továbbra is igazságtalan olyasmiért büntetni valakit, amit nem fog fel. A különböző vallások és hitek továbbra is ellentmondásosan tanítanak a lélekvándorlásról, és ugyanúgy nincsenek kereszthivatkozások az úgynevezett "emlékek" között. Vagyis, még ha volna is egy erkölcsileg jóságos Isten, még akkor is valószínűbb, hogy a lélek, a halál után valahova máshova kerül, nem vissza a földre, egy másik (emberi, növényi, vagy állati) testbe. Legalábbis szerintem...
- Jó, akkor a lélekvándorlást zárjuk ki. Azt mondtad az előbb, hogy az istenkérdésben "nem tudom" konklúzióhoz jutottál, mert az ellene és a mellette szóló érvek nagyjából egyenlő erejűek. Igaz?
- Igen.
- Ez szomorú, mert mikor meghal valaki, mint pár napja meghalt az én drágám, ha nincs Isten, minden szellemi és lelki értéke, tudása odavész. Ennyi volna az élet?
- Nem mondtam, hogy nincs Isten. Én csak azt mondtam, hogy nem tudom...
- Kifejtenéd részletesebben?
- Ez egy nagyon hosszú témakör. Nem biztos, hogy telefonban kellene ezt megbeszéljük... De várj egy kicsit - szóltam, és félretettem a telefont. Egyeztettem a feleségemmel, majd újra Józsikához fordultam:
- Figyelj csak, Józsika! Hol töltöd a szentestét?
- Otthon. Vagy lehet, hogy átmegyek Éva édesanyjához, mert mindketten egyedül maradtunk.
- Azért kérdezem, mert arra gondoltunk Alizzal, hogy ha van kedved, és elfogadod, gyere fel szenteste hozzánk vacsorára. Persze, ha inkább átmennél Éva anyukájához, akkor majd máskor. Ünnepek alatt bármikor átjöhetsz hozzánk.
- Köszönöm, azt hiszem elfogadom a meghívást, mert rég találkoztunk. Felugrom, és majd utána megyek át Éva édesanyjához.
Ezután megbeszéltük, hogy két nap múlva, szenteste, délután négyre jön hozzánk a barátom.
- Ha nálunk leszel, és lesz hozzá kedved, személyesen majd folytatjuk ezt a beszélgetést. De csak ha akarod.
- Hogyne! Kíváncsi vagyok rá!
Elbúcsúztunk, és két nap múlva Józsika, a megbeszélt időben érkezett. Vacsora után sor került a megkezdett beszélgetés folytatására...
- Legutóbb odáig jutottunk, hogy arra kértél, fejtsem ki bővebben, hogy mit jelent, hogy nem tudom, van-e Isten? - mondtam.
- Igen.
- Szeretnéd, ha folytatnánk amit elkezdtünk?
- Hogyne. Nagyon kíváncsi vagyok!
- Szóval... - kezdtem. - Az, hogy nem tudom, van-e Isten, nagyjából annyit jelent, hogy véleményem szerint az Isten ellen és az Isten mellett szóló racionális érvek ereje nagyjából kiegyenlítik egymást, így a végső konklúzió nem is olyan könnyű.
- Hallgatlak.
- Alapvetően négyféle lehetőséget különböztetek meg. Az első, hogy Isten, semmilyen formában és vonatkozásban nem létezik, így az anyag, az Univerzum, az élet és benne az ember, mind-mind Isten nélkül jöttek létre.
- Igen. Ez a teljesen ateista, materialista álláspont.
- Úgy van. A második, hogy van "valamilyen" Isten, ámde ez az Isten erkölcsileg teljesen közömbös, így az ember sorsával nem törődik, ezért a halál után a teljes megsemmisülés vár ránk.
- Akkor az ilyen Isten olyan számunkra, mintha nem is létezne?
- Pontosan. Ezt az álláspontot deizmusnak nevezzük.
- A deista ember tehát egy erkölcsileg teljesen közömbös Istenben hisz?
- Igen. Olyan Istenben, akinek semennyire se számít az ember létezése. Akinek nincs se célja, se terve, se szándéka velünk.
- Értem.
- A harmadik lehetőség, hogy van egy erkölcsileg releváns Isten. Ebben ez esetben Isten jóságos, és törődik az emberek és az állatok sorsával. Ha ilyen Isten létezik, akkor van reményünk arra, hogy a halál után folytatódhat az életünk valamilyen formában. Nem tudom, hogy hol és hogyan, és hogy milyen "dimenzióban", de valószínűleg nem itt a Földön lélekvándorlás formájában, mert ezt a hipotézist a racionális érvek hatására akkor is kizártuk, ha van egy gondviselő Isten.
- Emlékszem, de kérdeznék valamit: ha ez a harmadik lehetőség áll fenn, és tényleg létezik egy jóságos Isten, akkor Ő melyik vallás Istene?
- Egyiké se! Mert ha létezik egy ilyen - ahogy a teista filozófia mondja - végtelenül jóságos és mindenható lény, aki végtelenül bölcs és hatalmas is, akkor az ilyen Isten nem lehet egyenlő a vallások emberszerű, vérengző, kicsinyes, véges és etikátlan Isteneivel. Egyikével se.
- Értem. És mi a negyedik lehetőség?
- Az, hogy létezik egy gondviselő Isten, és Ő tényleg valamelyik vallás Istene.
- Jézus, Allah, vagy Jahve?
- Igen. Vagy éppen Krisna. Mert ez a négy, a kereteszténység, a zsidóság, a muszlim vallás és a Krisna tudat állítja azt, hogy létezik egy gondviselő Isten, és hogy ez a jóságos Isten, pont az ő Istenük.
- Várj, csak hogy jól értelek-e? Tehát van négy álláspontod. Az első, hogy nincs Isten. A második, hogy vagy van, de Ő erkölcsileg közömbös, és nem törődik velünk. A harmadik, hogy létezik egy végtelenül jóságos, mindenható Lény, de Ő nem egyenlő egyik vallás Istenével sem. És végül a negyedik lehetőség ugyanaz, mint a harmadik, azzal a különbséggel, hogy ez a jóságos és mindenható Lény, valamelyik vallás Istene.
- Pontosan!
- Értem - mondta Józsika
- Akkor most képzelj egy számegyenest, vagy egy hosszú vonalzót, mondjuk egy méterest.
- Rendben.
- Most képzeletben, balról jobbra fel fogjuk írni erre a vonalzóra a négy hipotézist. Baloldalon, a legszélén, a materializmus helyezkedik el, mely szerint semmiféle Isten nincsen, mindent az anyag hozott létre. Mellette kevéssel jobbra, a deizmus található, mely azt állítja, hogy van Isten, de ő erkölcsileg közömbös. Hidegen hagyja Őt a mi sorsunk. Tovább tőle jobbra a vallástalan teizmus található, mely a végtelenül jóságos Istent nem köti a vallásokhoz. És a vonalzó jobb szélén a vallások Istenei vannak, mind egy kupacon: Jézus, Allah, Jahve és Krisna.
- Miért használod ezt a hasonlatot?
- Mert a vonalzó két szélét azonnal húzzuk is le. Töröljük!
- Hogyan?
- Arra kértél fejtsem ki, én miben hiszek.
- Igen.
- Én a vonalzó két szélén található hipotézisekben nem tudok hinni. Se a teljes materializmusban, se a vallások Isteneiben.
- Miért?
- Mindjárt felelni fogok rá, de előbb nézzük a maradék kettőt, melyek középen maradtak.
- Jó.
- Bal oldalon a deizmus, és jobb oldalon a vallástalan teizmus van.
- A deizmus egy erkölcsileg közömbös Istent hirdet, a vallástalan teizmus pedig egy jóságos Istent, akinek semmi köze sincs a vallásokhoz - mondta Józsika.
- Pontosan! Nos, e kettő között folyik bennem a harc, s e kettő az, amely közül oly nehéz választanom! De mielőtt kifejtem az érveimet, nézzük először, hogy miért húztuk le az vonalzóról a két szélső hipotézist.
- A materializmust és a vallásokat?
- Igen.
- Érdekes egyébként - mondta Józsika - hogy pont azt a kettőt húztad ki a lehetőségek közül, amely kettő a legélesebb harcot vívja egymással. Mert az ateista és a vallásos propaganda mindig keményen egymásnak feszült, és hol az egyik, hol a másik volt hangzatosabb és véresebb a történelem folyamán.
- Igen. Persze összességében a vallásos kegyetlenségekből több volt a történelemben, és nem a kommunista diktatúrák vallásüldözéseiből, de ebbe most ne menjünk bele...
- Jó. Akkor hallgatom a kifejtést.
- Máris, de azt szeretném még előtte elmondani, hogy csak röviden, és a teljesség igénye nélkül fogok erről beszélni, különben elmenne vele az egész esténk, de még a következő hetünk is, mert ez akkora témakör! Millió érv és ellenérv feszül egymásnak mind a négy oldalon, ezért csak dióhéjban fogjuk érinteni a dolgokat.
- Persze.
- Kezdem a jobb oldalon. - folytattam. - Azért zárom ki a vallások Isteneit, mert ha igaz, hogy létezik egy erkölcsileg tökéletes, végtelenül jóságos Isten, akkor Ő nem cselekedne úgy, mint a Bibliában, a Koránban és a Bhagavad-gítában. Nem lenne olyan emberszerű és erkölcstelen. Gondolj például Krisnára, aki elvárja minden embertől, hogy a szexuális aktust csak a gyermeknemzésre használják, ugyanakkor Ő, amikor (a Krisna vallás szerint) a földön járt, szeretőket tartott és vajat lopott. Erről az istenképről lesüt az emberszerűség. Nem csak azért, mert tolvaj és parázna, hanem azért is, mert a szexualitást, amit állítólag (még ha csak közvetve is, de mégis) Ő teremtett, a legkomolyabban korlátozni próbálja az emberekben, s így valóságos szenvedést okoz nekik. Mármost vagy az én erkölcsi felfogásommal van baj, vagy Krisnáéval, de szerintem szeretőket tartani erkölcsi vétség (kivéve akkor, ha ebbe a másik fél örömmel beleegyezik, s ő is megkapja ugyanezt a szabadságot, de ilyesmik csak nagyon ritka esetben fordulnak elő a mentálisan nagyon érett párok között, és még közöttük se szokott mindig működni), és vajat lopni (vagy akármi mást lopni) úgyszintén erkölcsi vétség, sőt, a szexszel izgatni, ingerelni az embereket, és azután azt elfojtani, tiltani, és ezzel gyötörni őket, nem csak erkölcsi vétség, de még képmutatás is, ha közben én magam (és gondolok most Krisnára) szeretőket tartok, és vágyakozok a szexre! Szóval a kettős mérce, a képmutatás, a lopás, a szeretők tartása és az emberek értelmetlen gyötrése az én mércém szerint egyáltalán nem dicséretes dolgok, ezért a Krisna tudatot nyugodtan lehúzhatjuk a listáról.
- Értem.
- Nagyon sok érv van még a Krisna tudat ellen, de ne folyjunk bele mélyebben, mert az idő rohan...
Vártam egy keveset, majd folytattam.
- Ami a zsidók, vagy a muszlimok Istenét illeti, rendkívül sok kegyetlenség és vérengzés jellemzi. Ha nem hiszed, vedd a kezedbe a Koránt, és olyanokat olvashatsz benne, hogy a hitetlenek torkát el kell, vagy el lehet vágni, s nézd meg az egész muszlim kultúrát, hogy hogyan bánnak a nőkkel? Én azt gondolom, ha van egy jóságos, igazságos Isten, nem tesz olyan durva megkülönböztetéseket a két nem között, mint az iszlám! Mert senki sem tehet arról, hogy nőnek, vagy férfinak születik, és az én szememben mindig nagyon visszás, ha a gyengébbeket (a nőket, a gyermekeket, vagy az állatokat) nyomja el valaki. De ha a zsidók Istenét, a bibliai Ószövetséget nézzük, ott sem jobb a helyzet, mert az Ószövetségben is rengeteg az igazságtalanság és a kegyetlenség. Mert nézzük csak: mindjárt a teremtés után, Isten, nem csak Évát bünteti meg, amiért evett a tiltott gyümölcsből, de Éva összes leszármazottját is, akik nem tehetnek semmiről! A kígyó ugyanígy jár, pedig nem ő volt a kísértő, és az állatok szintén ráfáznak, pedig ők semmit se követtek el, csak az ember. A nőstény állatok még jobban pórul járnak, mert Éva vétkéért a nőstény állatoknak is szenvedniük kell szüléskor (sokszor bele is halnak), de az azt megelőző vemhesség ideje alatt is. Azután ott van a vízözön, amikor Jahve, a zsidók Istene nem csak az embereket irtja ki, de a vétkezni nem tudó csecsemőket szintén vízbe fojtja, majdnem a teljes ártatlan állatvilággal együtt. Közben persze megment hét protekciós embert, de sok millió ártatlan állatot vízbe fojt. Később, a Biblia leírása szerint, a zsidók Istene keményíti meg a Fáraó szívét, hogy végrehajthassa rajta (és megint egy csomó ártatlan állaton és kisgyermeken) a halálos ítéletét, azért, hogy rettegjen mindenki a zsidók Istenétől. Ennél is rosszabb az a helyzet ahogy Isten bánik a nőkkel, különösen a szerencsétlen, foglyul esett nőkkel, akiket a zsidók megerőszakolhattak, használhattak, rabszolgának adhattak-vehettek, pont úgy, mint a mai szélsőséges muszlimok. Azután ott van az egész zsidó áldozati rendszer, ahol naponta sok ezer állatot gyilkoltak le Isten parancsára, Isten nevében, holott azok a szerencsétlen állatok semmiről se tehettek, és egyáltalán nem kéredzkedtek bele Isten megváltó tervébe... Jób története, vagy Isten felkérése Ábrahám felé, hogy ölje meg a saját tulajdon fiát, maga a borzalom, abba meg már bele se megyek, hogy Dávidot olyan imára indítja Isten, ahol a legyőzöttek csecsemőinek fejét a sziklákon kell szétcsapják a győztesek... De idevehetnénk még Sámuel vérengzéseit, vagy Salamon egész háremvárosát, ahol a királyt olyan elvtelenül támogatja a zsidók Istene, hogy ezer felesége és ágyasa közül választhatott minden este, hogy éppen szőkét, barnát, feketét, vagy vöröset akar-e meghágni, egyszer, kétszer, vagy kétszázhuszonkétszer. És csak a pikantéria kedvéért emelem most ide Jézust, aki ugyanennek az Istennek a nevében jött, és a keresztényeknek már azt tanácsolja, hogy jobban járnak, ha kiszurkálják a saját szemüket, minthogy kárhozatra jussanak azért, mert más nőre vetik szemüket. Látod? Az egyik ember ezer vagina között dúskál, a többinek meg azt mondják, jobb ha kiszúrja a saját szemét, ha nem akar elkárhozni.
Józsika figyelt, én pedig folytattam.
- Szóval az egész ószövetségi Bibliát hagyjuk, de a kereszténység Istene, Jézus sem sokkal különb. Mert bár el kell ismernem, hogy Jézus személye sok esetben nagyon szimpatikus, és különösen vonzó számomra azért, mert képes az életét is feláldozni az ügyért, amit helyesnek hisz, de valljuk be, egyetlenegyszer sem emeli fel a szavát az Ószövetség borzalmai ellen. Azt hiszem, sajnos ez egy nagyon-nagyon erős érv Jézus ellen. Mert soha, egyetlenegyszer sem mondja azt, hogy az a sok szerencsétlen és ártatlan állat, amit lemészároltak, akár a vízözönkor, akár az egyiptomi kifutáskor, vagy a zsidók hódító háborúiban, sőt, ezekben konkrétan Isten ad parancsot arra, hogy minden egyes ártatlan állatot is le kell mészároljanak az összes ártatlan csecsemővel együtt, vagy az a sok ezer szegény állat, akit az áldozati rendszerben gyilkoltak le minden nap, - ezek rossz dolgok lettek volna! Jézus soha nem emelte fel a szavát ezek ellen, soha nem mondta, hogy ezek erkölcsileg rossz dolgok voltak, hanem helyeselte! Mint ahogy az ellen sem szólt, hogy az Ószövetségben maga Isten mondja azt, hogy "megbüntetem az apák és a nagyapák vétkeit a gyerekeikben és leszármazottaikban", más szóval ha "A" egyed elköveti a bűnöket, azt Isten "B", "C" (...) és "Z" egyedekben bünteti meg, pedig nekik semmi közük az egészhez! Jézus erre sem mondta soha, hogy ezek erkölcsileg tarthatatlanok, igazságtalanok, sőt, azt mondta inkább, hogy a világtörténelem végén, amikor majd nem vízzel, hanem tűzzel pusztítja el Isten a világot, akkor megint odavész majd a teljes állatvilág! Jézus tehát, sajnos tovább viszi az Ószövetséget! És a sok nagyszerű cselekedete mellett időnként azért Ő is ostort ragadott és kiverte a kereskedőket a templomból, vagy megátkozta és elpusztította haragjában az ártatlan fügefát, aztán rasszista jelzővel illette a samáraiai asszonyt (konkrétan azt mondta rá, hogy egy kutya), a pokollal fenyegetőzött, pedig nem világos erkölcsileg, hogy hogyan adhatna Isten véges számú bűnökért végtelen büntetést, és Júdást beletaszította az árulásba, azért, hogy az "Írás szavai beteljesedjenek". Ez már idáig is egy tömény borzalom, de az Újszövetség nem csak Jézus miatt az, hanem ott vannak például az apostolok. Pál apostol, aki egyébként a csodálatos Szeretet Himnuszának is a szerzője, mégis, időnként bottal fenyegetőzik, vagy János apostol, aki a szeretetről is tanít, kirekesztésre és fanatizmusra buzdít amikor azt mondja, hogy aki nem a keresztény tanítást képviseli, annak még köszönni sem szabad, nem hogy szóba állni vele! És a hab az újszövetségi tortán a Jelenések könyve. Mert az éppen olyan véres és kegyetlen, mint az Ószövetség. Aki nem hiszi, olvassa el, bár túl sok világos mondatot ne keressen benne...
- Olvastam.
- Szóval én azt gondolom, hogy a vallások Isteneit egytől egyik kizárhatjuk. Mert ha mégis van egy jóságos Isten, akkor én azt gondolom, hogy ilyesmiket nem cselekedne.
- Biztos vagy ebben?
- Erre ugyanazt válaszolom, mint a lélekvándorlásra: teljes bizonyossággal nem vagyok biztos az álláspontomban, de nagyon-nagyon valószínűnek tartom.
- Jó. És a számegyenes bal szélén lévő hipotézist miért húztad ki?
- Bal szélen a szimpla materializmus áll, amely szerint mindent az anyag teremtett, hozott létre önmagából és önmagától.
- És ez miért tarthatatlan?
- Nem tarthatatlan, csak ezt is valószínűtlennek és nehezen védhető hipotézisnek tartom, a következők miatt. Az Univerzum szerkezete alapvetően rendezett, ehhez pedig szerintem teremtő intelligenciára volt szükség. Mert az atom felépítésétől kezdve a bolygó- és naprendszereken át az ultra-galaxisrendszerekig bezáróan, minden anyagi forma rendezett, szervezett, s olyan precíz mérnöki munka, mintha megtervezték volna. És ha megfigyelünk egy robbanást, látjuk, hogy abból rombolás, pusztítás, összevisszaság és káosz keletkezik, nem pedig rend és precíz struktúrák. Mi pedig inkább Kozmoszban és nem káoszban élünk! Mindebből kiindulva azt mondhatjuk, hogy az ősrobbanásból, ha volt egyáltalán, nem keletkezhetett olyan magasan szervezett és működőképes rend, szépség és precíz struktúrák, mint amiket a világban tapasztalunk, csak akkor, ha volt "valamilyen" Isten.
- Értem.
- De még ennél is többről van szó, mert a sejt összetétele olyan komplex, hogy egyes tudósok szerint bonyolultabb, mint New York városa! És a biológiai életformák célszerűsége, vagy az emberi agy komplexitása, a sejtnél végtelenszer bonyolultabbak! Szóval ezekből a tényállásokból én azt hiszem levonhatunk egy olyan következtetést, hogy az Univerzumban található rendezettségnek és magasan kvalifikált szervezettségnek oka a Világegyetemen "túl van", és ez az ok, intelligens. És ha így van, akkor nem csak fizikai törvények léteznek, hanem egy olyan intelligens "Lény" is, aki az anyagot irányító természeti törvényeket egymással harmonikus hierarchiába rendezte, s ezért vesznek fel az anyagi formák (atomok, molekulák, bolygók, naprendszerek, sejtek, szervek stb.) időben és térben rendezett konfigurációkat. Ezt az intelligens Lényt hívhatjuk akár Istennek is, aki persze nem ember, vagy nem emberszerű lény, ahogy azt a vallások bemutatják, de mégis csak "valaki", aki intelligens, aki célzatos, aki tervez és teremt. Az anyaggal szemben egy ilyen értelmes lény, már elégséges oka lehet a Világegyetemben fennálló rendnek és zsenialitásnak, amihez, az ősrobbanás és a természeti törvények önmagukban kevésnek bizonyultak volna.
- Jó, de ettől még lehet, hogy volt ősrobbanás - tette hozzá Józsika.
- Lehet. De akkor is kellett legyen valami, ami a kezdetet kiváltotta, elindította, amely oknál fogva felrobbant ez az "ősanyag", vagy energiahalmaz, vagy hívjuk akárminek is. És szintén kellett legyen egy ok, mely elérte, hogy a robbanásból nem káosz lett, hanem magasan szervezett, rendezett struktúrák, melyek ráadásul még célszerűen működnek is, sőt élnek, mert nagyon nehéz elhinni, hogy mindez csak úgy "magától"és véletlenül, az anyag önszerveződése folytán megtörténhetett...
Kis szünet után folytattam:
- És még ennél is durvább a helyzet, mert itt vannak például az emberek és az állatok, akik látják, érzik, érzékelik a világot, és reagálnak rá. S bármennyire is latba vetem a képzelőerőmet, nem tudom elképzelni, hogyan jöhet létre magától a szem, s hogyan lehetséges, hogy az élettelen anyagok (a sók, kövek, ásványok, gázok és a többiek) egyszer csak látni kezdenek és látják ami rajtuk kívül van és reagálnák azokra.
- Értem.
- És még ennél is nagyobb dolog, hogy itt van az emberi öntudat. Vajon hogy lehetséges, hogy szimpla anyagi folyamatok végeredményképpen az anyag, egyszer csak önnön tudatra ébred, és ma ember képében elgondolkodik saját magán?
- Jó, de az ateisták azt mondják erre, hogy szép lassan alakult ki az élet és azután az ember. Hogy volt rá elég idő!
- Az én szememben ez akkor is túl nagy bravúrnak tűnik! Mert az ősrobbanás után minden csak hidrogénatomból állt. És azután, nagyon sok év múlva, az anyagból megjelenik Einstein, bemutatkozik, elgondolkodik önmagán és fejtegeti a világegyetem összefüggéseit? Nekem ez túl meredeknek tűnik. És bár igaz, hogy a materializmus azt mondja, hogy nagyon hosszú idő alatt, sok-sok millió apró kis lépés változtatta meg az anyagot úgy, hogy a hidrogénatomok előbb ezzé, majd azzá, végül pedig Einsteinné álljanak össze, ám mégis nehéz nem észrevenni, hogy mindegy hány lépésre osztjuk fel a változások hosszú sorát, hidrogénatomokból nem lesz gondolkodó Einstein, csak akkor, ha a változásokat egy intelligens ok kapcsolja össze úgy, hogy a változások egyre magasabb minőségeket hozzanak létre. Ez az ok pedig nem lehet része a változások sorának, hanem kívülről kell rendezze azokat. Legalábbis szerintem. Ahogy Szentgyörgyi mondja, "görög templom nem épül kövek hajigálásából találomra", úgy az atomok zötykölődéséből se lesz Einstein soha. De még jobb az a hasonlat, amit egy tudósnál olvastam, már nem emlékszem, hogy kinél: van valami zavarba ejtő abban, ha a lábtörlőmön hagyott nagy kupac fémreszelék másnap reggelre, magától, működőképes motorrá áll össze. Sőt, még akkor is így van ez, ha sok millió év alatt történik meg. Az idő ugyanis nem képes áthidalni a problémát, mert a hosszabb idő csak arra elég, hogy a véletlenszerű változások nagyobb mennyiségben következzenek be, de ahhoz már nem elegendő, hogy célirányos, komplex, működőképes remekműveket alkosson!
- Ezt én is így gondolom.
- Tehát a Világegyetem és az ember állapotát figyelembe véve, jobb magyarázat a mindenség létezésére az, ha az anyagi világon túl, feltételezünk egy intelligens Lényt is, aki szintén él, érez, gondolkodik és öntudattal rendelkezik, akárcsak azok a lények, akiket megteremtett. Mert egy ilyen Lény elegendő minőségi oka lehet az okozatnak, annak, amit teremtett. Ezt az intelligens Lényt hívhatjuk Istennek is, de szerintem nem szabad azt gondolnunk róla, hogy Ő egyenlő volna a vallások Istenével.
- Igen. Az előbb elmondtad, hogy miért...
- Ha elfogadjuk tehát az érvelést, és úgy gondoljuk, hogy tényleg jobb magyarázat a rendezettségre, az életre és az öntudatra, Isten mint az anyag, akkor ebből elvileg mind a két istenhipotézis (mely megmaradt) levezethető. Pontosabban nem zárható ki! Mert ugye a képzeletbeli vonalzón, középen, két hipotézisünk maradt: az egyik, az erkölcsileg közömbös, a másik a jóságos istenkép.
- Igen. És akkor most hogyan tovább?
- Először elmondom azokat az érveket, melyek azt próbálják bizonyítani, hogy, még ha van is Isten, Ő akkor sem lehet erkölcsileg releváns, nem lehet végtelenül jóságos, hanem csak közömbös, utána pedig elmondom azokat az érveket is, melyek megpróbálják bizonyítani, hogy Isten mégis csak jóságos, és törődik velünk.
- Akkor most azok az érvek jönnek, melyek tagadják egy jóságos Isten létezését?
- Úgy van. Azt hiszem három ilyen érv létezik, és véleményem szerint mind a három (sajnos) nagyon erős.
- Hallgatlak.
- Az első az, hogy a hatalmas Univerzumban annyira kicsinyke helyen van élet, hogy még nem is találtunk sehol máshol, csak itt a Földön. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem lehet máshol is, de gondoljuk meg a következőket. A fény, olyan gyors, hogy ha tudna görbe úton terjedni, egyetlen másodperc alatt hét és félszer kerülné meg a Földet! És ez a rettenetesen gyors fény olyan messziről is érkezik felénk, hogy 15 milliárd éve úton volt hozzánk!!! És a legmodernebb csillagászati rádióteleszkópokkal olyan messzire ellátunk már az Univerzumban, hogy látjuk azokat a nagyon-nagyon távoli galaxis-rendszereket is, ahonnan több milliárd éve indult el a fény! És ezen a gigantikus területen amit már belátunk, az életnek még csak a halvány nyoma sincs sehol! Ez nem azt jelenti persze, hogy nem lehet máshol élet, de azt igen, hogy még ha van is, akkor is nagyon-nagyon ritka jelenség. És első közelítésben úgy gondolnánk, hogy ha létezne egy olyan Isten, akinek fontos az élet és az öntudat, mert tervei vannak velünk, akkor nem csak erre a szúnyogpiszoknál is végtelenszer kisebb bolygócskára teremtett volna öntudatos életet, hanem az egész Univerzum hemzsegne tőle. Mindenütt kultúrák és népek lennének, úgy, mint a Star Wars c. filmben.
- Jó, de lehetséges, hogy vannak másmilyen szférái a létezésnek, és ott lehet, hogy hemzseg az élet!
- Ebben igazad van, de még ha így is van, továbbra se tudom megválaszolni azt, hogy miért ilyen rettenetesen nagy az anyagi Univerzum? Mi a célja? Minek van ez az egész? Miért ekkora, ha nincs senki, sehol, aki értené, "használná", gyönyörködne benne? De ez csak az első érvem volt.
- Mi a második?
- Szerintem, ha volna egy jóságos, gondviselő Isten, akkor Ő már rég bemutatkozott volna. Mert egy hasonlattal élve, ha van egy gondoskodó apa, akkor az ő létezéséről tudnának az ő gyermekei. Sőt, ha létezik Isten, akkor Ő végtelenszer hatalmasabb és bölcsebb tőlünk, úgyhogy a hasonlatot inkább úgy kellene átfogalmaznom, hogy Istenhez képest, mi az Ő "kicsi gyermekei" vagyunk. És így még élesebb a példa. Mert ha van egy jóságos apa, aki szereti az ő kicsiny gyermekeit, akkor az ő szeretetének első jele, hogy minden kétséget kizáróan tudatja magát velük, hogy érezzék, nincsenek egyedül, és minden amit kapnak (otthon, víz, élelem, öltözék) az mind-mind tőle ered! Én úgy gondolom, egy jóságos Istenről ugyanezt kellene tudnunk. És nem spekuláció révén, hanem biztos forrásból, magától tőle!
- Tudom, hogy a vallásokat már kizártuk, de most mégis, hadd legyen egy kérdésem: Jézus nem volt elég ehhez?
- Félreértesz, én másról beszélek! Én azt mondom, hogy ha volna egy szerető, gondoskodó Isten, akinek célja van az emberrel, az ilyen Isten minden történelmi időben, minden értelmes teremtményéhez eljuttatná azt a biztos információt, hogy Ő létezik, kicsoda, és hogy mit akar. Jézus nem volt ilyen, mert az ő idejében az indiánoknak például esélyük se volt hallani üzenetéről, ugyanis az Atlanti óceán elég nagy akadályt jelentett a kereszténység terjedésének. Egy mai eldugott afrikai faluban is sok ember meghal úgy, hogy sohasem hallott Jézusról, vagy a keresztény vallás üzenetéről. És hiába van Biblia minden könyvtárban, egy ázsiai nyomornegyed lakói nem hogy könyvtárba nem jutnak el, de még olvasni se tudnak. És Jézus születése előtt is élt sok millió ember, aki úgy halt meg, hogy nem ismerhette meg Jézus üzenetét, vagy az ószövetségi zsidók tanításait. És akkor itt most hagyjuk figyelmen kívül azt a sok erkölcsi visszásságot a Bibliában, amiről korábban beszéltem. Én tehát mást akarok állítani, mint amivel a keresztények védekezni szoktak! Azt mondom, ha volna egy gondviselő Isten, aki tényleg szereti a teremtményeit, akinek tényleg célja van az emberrel, az ilyen Isten legalább azt az információs "alapcsomagot" eljuttatná minden értelmes teremtményéhez, hogy Ő létezik, kicsoda, és hogy mit akar? Hogy a vallások ne gyilkolják halomra egymást Allah, meg Jahve, vagy Jézus nevében! Legalább annyit mondana: "Figyeljetek, srácok! Itt vagyok! Hahó! Én vagyok az! Nem Jézus, nem Allah, nem is Jahve, hanem az én nevem: Kis Mukk, vagy akárki, teljesen mindegy. Vagy felőlem lehet akár Allah is, vagy Jézus, vagy maga a Szentháromság. Mindegy. De végre kijelentené magát, és akkor megtudnánk, hogy melyik Isten Ő, s tudnánk egyúttal azt is, hogy az összes többi istenkép hamis, vagy téves. S akkor nem a földgolyó egy picinyke szegletébe jönne el "Isten", vagy annak követe (gondolok itt Jézus esetében Betlehemre, vagy Mohamed esetében Mekkára), és nem is csak a történelem egy adott pontján történne meg ez a bizonyosság, hanem a történelem minden idejében, a föld minden földrajzi pontján, és kivétel nélkül minden értelmes teremtményhez, minden esetben eljutna (valamilyen biztos formában) az, hogy Isten létezik, hogy Ő kicsoda, és hogy mit akar kezdeni az emberrel. Szóval kérdésedre a válasz: nem, Jézus nem volt elég ehhez! Mert ha volna egy gondviselő Isten, akkor nem próféciákat, csodákat, jóslatokat meg jeleket küldene nekünk, amiket azután az egyik vallás így, a másik meg úgy értelmezget (sőt az emberiség zöme sosem látta ezeket), hanem olyan tiszta tényállásunk lenne Istenről, mint amilyen tiszta, hogy létezik a Nap, hogy süt ránk, és hogy a fény nyolc perc alatt ér a Napból a Földre. Látod? A Napot nem jut eszünkbe kétségbe vonni. S ha volna egy gondoskodó Isten, akit érdekel a kíváncsiságunk és a sorsunk, akkor legalább bemutatkozna. Nem ez lenne a minimum?
- És nem lehet, hogy azért nem teszi meg, mert végtelenszer hatalmasabb nálunk, és az Ő lényét úgysem értenénk meg?
- De azt azért megértenénk, hogy Ő létezik, s ha nem is mondana többet, annyit azért mégis csak elmondhatna, hogy "nem mondhatok többet, mert úgysem értenétek meg". Ennyit azért megértenénk, vagy nem?
- És mi a harmadik érv?
- A klasszikus istenfogalmunkba bele szokott tartozni, hogy Isten mindenható, vagyis bármit megtehet, ami logikailag nem ellentmondásos. És az is, hogy Isten végtelenül jóságos és határtalanul bölcs lény. Ámde ha van egy végtelenül jóságos és mindenható lény, akkor miért létezik a rossz a világon? Ez egy óriási témakör, ezért most leegyszerűsítem az érvet a minimumra, és azt mondom: vannak olyan bajok és szenvedések, melyeknek csak áldozatai vannak, de felelősei nincsenek. Példának okáért azt mondom, ha egy villám a fába csap, s kigyullad tőle az erdő, az állatok megégnek benne. Senki se tehet a villámról, mégis egy csomó érző, szenvedni tudó lény hal meg pokoli kínok között, hiszen elevenen elégni borzalmas halál!
- Igen. A máglyahalál az egyik legborzalmasabb kínzó- és kivégzőeszköz volt a középkorban.
- És sajnos erdőtüzek, szökőárak, földrengések, és sok egyéb katasztrófa milliószámra történik meg a világ kezdete óta, és töménytelen mennyiségű ártatlan, érző, szenvedni tudó állat és kis gyermek veszett oda ezekben, akik semmiről se tehettek, és büntetés gyanánt sem kaphatták ezeket, ugyanis egy állat, vagy egy csecsemő sem tud vétkezni. Én azt gondolom, ha volna egy jóságos Isten, akkor nem teremtett volna olyan világot, ahol ezek megtörténhetnek, vagy ha mégis, minden kétséget kizáróan elmagyarázná, hogy Ő létezik, szeret minket, "fogja a kezünket", de ezért és ezért volt kénytelen egy ilyen világot teremteni! És még azt is elmondaná, hogy minden szenvedésért kárpótolni fog majd minden ártatlan és érző lényt, ekkor és ekkor. Én legalábbis így képzelek el egy jóságos Istent.
- Ez akkor nagyjából annyit jelent, hogy az Univerzumban található rendből, csak egy erkölcsileg közömbös Istenre következtethetünk, mert a világunkban tapasztalható értelmetlen (és határtalan mennyiségű!) ártatlanokat sújtó szenvedés kizárja egy jóságos Isten létezését?
- Nem zárja ki, de nagyon valószínűtlenné teszi. Mert lehetséges, hogy Istennek van valamilyen nagyon komoly oka, amiért meg kell engedje, hogy ezek a szörnyűségek megtörténjenek, és az is lehetséges, hogy ezt az okot nem tárhatja fel előttünk, de nem nagyon valószínű, hogy ez így legyen.
- De ha mégis így van?
- Ha mégis így van, akkor a halál után meg fogjuk tudni, hogy van Isten, és hogy miért kellett "elrejtőzzön" előlünk, és azt is, miért volt kénytelen ezeket a szenvedéseket megengedni.
- De a vallások azt mondják, hogy a halál után már késő. Mert itt, ezen a Földön kell választanunk Istent és követnünk akaratát!
- És mégis melyik Isten akaratát? Mert mindegyik mást akar...
Itt megálltam egy kissé, majd folytattam.
- Na jó, tegyük fel, hogy van egy végtelenül jóságos Isten, akivel a halál után találkozunk először. Ha így lesz, én az első találkozást csak úgy tudom elképzelni, hogy Isten elmagyarázza, hogy miért volt kénytelen megengedni a szenvedést, és azt is, hogy minden egyes érző és szenvedni tudó lényt kárpótolni fog egy új, boldog élettel. Nem csak az embereket, de az állatokat is.
- És mi lesz a gonoszokkal? Például Hitlerrel, Néróval, a gyerekgyilkos pszichopatákkal? Őket is keblére öleli majd Isten?
- Figyelj kérlek, mert amit most mondok, az nagyon-nagyon fontos! Én úgy vélem, ha van egy erkölcsileg jóságos Isten, aki mindenható, vagyis bármit megtehet, ráadásul Ő végtelenül bölcs is, akkor ellene nem lehet érvekkel vitát nyerni. Ugye? Mondjuk leül Hitler és Isten beszélgetni, és Isten azt mondja, "mondd el Adolf, miért gondoltad úgy, hogy helyes a zsidókat kiirtani?"És bármit mondd majd Hitler (vagy a gyerekgyilkos pszichopata), Isten bölcsebb, és észérvekkel legyőzi, meggyőzi vitapartnerét, akárki legyen is az! Vagyis Istennek lesz igaza. Nem azért mert megfélemlíti a teremtményét, mint a hülye főnök, aki a beosztottját terrorizálja, hanem azért, mert Isten annyival felette áll szellemileg a teremtménynek, hogy a teremtmény egyszerűen nem győzhet. De ez még kevés, mert ettől még a gonosztevő nem lesz jóságos, tudom. De Isten végtelenül bölcs és határtalanul jóakaratú is, ezért, mint egy mindenható pszichológus, a maga terápiájával (mindegy mi legyen az, felőlem beletartozhat ebbe a rettenetes bűnök megbüntetése is, vagy egy specifikus szeretet-terápia) meggyógyítja a lelket. Nem mondom, hogy ez gyorsan fog menni, de idő van elég, nem igaz? Lehet, hogy Hitlernek kell majd ezer év, mire meggyógyul, és Lucifernek (ha van egyáltalán) kell majd tízmillió év terápia, de egy a lényeg: nem látom be, hogy egy véges elméjű teremtmény a maga véges és piszlicsáré akaratával kifogna egy végtelenül bölcs, jóságos és mindenható lény jó szándékán és tökéletes terápiáján! És még az is fontos, hogy ha Istennek igaza van (márpedig igaza van), akkor a teremtmény, a földön elkövetett vétkeit valamiféle téves felfogás miatt követte el. Nem felmenteni akarom a gonoszokat, ne érts félre! Hanem csak azt akarom, hogy belásd, minden gonoszság egyfajta tévedés és torzulás volt Isten mindenható tervében. Minden ellenszegülés, egyben elhajlás a jótól. De ha van egy végtelenül jóságos és bölcs lény, akkor azt gondolom, a rehabilitáció első lépése a szellemi beláttatás, a második pedig a lelki meggyógyítás folyamata. Az elsőre mondtam azt az előbb, hogy teremtmény nem fog vitát nyerni Isten ellen, vagyis Hitler nem fogja tudni jól képviselni azt az álláspontját, hogy helyes volt a zsidókat kiirtania. Ha pedig elveszti a szellemi vitát (márpedig el fogja), akkor az első lépés már meg is van. Belátja, hogy tévedett. Utána pedig már (és persze közben is), jöhet a lelki rehabilitáció! És így, a lélek, szép lassan meggyógyul. Vagy szerinted Isten veszíthet ügyet egy teremtménnyel szemben?
- Ez tényleg nehezen hihető.
- Látod ezért mondom én azt, hogy az összes vallás eltolhatja a biciklit! Mert ha tényleg van egy végtelenül bölcs és jóságos Isten, aki ráadásul mindenható is, tehát bármit megtehet, akkor a halál után, valahol, valamikor, minden teremtmény eléri majd a boldogságot és az örök életet, Isten segítségével! Én így gondolom.
Józsika nevetett a biciklis beszólásomon, majd így szólt:
- De a Biblia ellentmond ennek!
- Az lehet, de a Biblia ezer sebből vérzik... És próbáljon valaki megcáfolni! Lehetséges, hogy van egy tökéletesen jóakaratú lény, aki ne akarná megmenteni minden egyes "elveszett" gyermekét? Nem lehetséges. És az lehetséges, hogy nem képes rá, mert egy véges és fogyatékos teremtménye kifog rajta, vagy túl jár az eszén? Nem lehetséges. Látod? Ennyi...
Józsika mosolygott, és Aliz is.
- Ha viszont Istent sem meggyőzni, sem legyőzni nem lehet, és ha Ő tényleg jóságos, akkor hidd el, minden értelmes teremtményére örök boldogság vár a halál után, előbb, vagy utóbb. Persze mindez csak akkor van így, ha létezik egy jóságos Isten!
- És létezik?
- Ha az előző három érvet figyelembe vesszük, akkor nem létezik.
- Melyekre gondolsz?
- Arra, hogy a gigantikus méretű Univerzumban alig van öntudatos élet, vagy arra, hogy Isten létezéséről nincs semmi biztos tudásunk, és bizony ha létezne Isten, akkor legalább az információs "alapcsomaggal" rendelkeznünk kellene, és arra, hogy a Földön iszonyatosan sok ártatlan szenvedés van olyan forrásból, melyet nem lehet felelőssé tenni, lásd például az erdőtüzeket, a szökőárakat és a többit.
- Akkor te miért vagy agnosztikus, és miért nem vagy deista? Miért nem mondod azt, hogy te egy erkölcsileg közömbös Istenben hiszel, és miért a "nem tudom" a végső konklúziód?
- Azért, mert vannak érvek arra vonatkozóan is, hogy mégis csak létezik egy végtelenül jóságos Isten, aki gondot visel rólunk, és akinek tervei vannak velünk.
- Milyen érvek?
- A következő érv halvány, nem túl erős, de azért mégis csak érv... A következőről van szó.
Ittam egy korty üdítőt, majd folytattam.
- Nem sokkal ezelőtt beszéltünk arról, hogy az anyag, önmagától, valószínűleg nem képes célirányos, működőképes rendszereket létrehozni.
- Igen.
- Példának hoztam egy motort, mely már önmagában is nagyon komplex struktúra, de ennél többről is szó van. Olyan célja van, ami túlmutat önmagán: meghajt egy autót. Az óramű is komplex struktúra, de nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy olyan céllal tervezték, hogy mérje az időt. Mármost lehetséges, hogy az emberi létezés végső célja a morális értékek megvalósítása.
- Eddig még nem értelek, fejtsd ki bővebben.
- Azt nyilván el kell fogadnunk, hogy az ember öntudatos, komplex létező, akinek millió célja van. A cél, a korábban megbeszéltek alapján valószínüleg nem keletkezhetett a céltalan anyagból, hanem sokkal jobb magyarázat a célok végső okaként egy olyan létezőt feltételeznünk, akinek szintén céljai vannak. Tehát Istent.
- Eddig oké.
- Mivel a cél mindig túlmutat önmagán, fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mi az ember legfőbb célja? Ha erre úgy válaszolunk, hogy a legfőbb célja, hogy szeressen, és hogy valósítsa meg a benne rejlő legfőbb értéket, a jóságot, akkor nagyon nehéz elhinni, hogy az az Isten, aki teremtette őt, erkölcsileg közömbös lenne. Tehát arról van szó, hogy az Univerzumban található rendből eljutunk egy intelligens okig, Istenig. A sejtek és a szervek mind célszerűen működnek, és az emberi értelem is mindig célokat tűz ki magának. És ha feltesszük a kérdést, hogy mi az ember legfőbb célja, és ha erre úgy válaszolunk, hogy az, hogy értékessé váljék, hogy nagybetűs Ember legyen belőle, hogy megtanuljon önfeláldozóan adni és értelmesen szeretni, akkor be kell lássuk, nem csak arról van szó, hogy ezek a magaslatok meghaladják a puszta anyag lehetőségeit, hanem arról is, hogy az az Isten, akinek létezésére a rendezettségből és az emberi öntudatból következtetünk, erkölcsileg nem lehet közömbös. De ez csak egy halvány érvelés. Mert még ha így van is, az a rengeteg szenvedő ember és állat, aki ártatlanul szenved, továbbra sem fogja érteni, hogy, ha van egy jóságos Lény, miért tűri ezeket a borzalmas dolgokat? Miért nem segít, vagy miért nem jelzi legalább, hogy segítene, de valamiért nem teheti most? Szóval azért vagyok agnosztikus, mert egyfelől ezek az érvek erősek, másfelől pedig a szeretetnek és a jóságnak van bennem egy nagyon erős hatása, lenyomata, melyről úgy gondolom, hogy ez nem jöhetett a szimpla hidrogénatomokból. És az igaz, hogy a legtöbb ember nem érzi legfőbb céljának, hogy jó legyen, de még a legelvetemültebbek is el szokták ismerni, hogy a legmagasztosabb és a legszebb cél a szeretetnek és a jóságnak a megvalósítása, és ha valaki ezért még az életét is feláldozza, azt még a gonoszok is méltányolni szokták. Ez pedig annyit jelent szerintem, hogy a jó erősebb a rossznál, és még a gonoszokban is ott van az erény elismerése és "lenyomata", és burkoltan még ők is ezt tartják az ember legszebb, leginkább emberhez méltó céljának.
- Akkor tehát lehetséges, hogy van egy jóságos Isten, és találkozom még Évával? Lehetséges, hogy ő már jó helyen van?
- Ez nincs kizárva, és őszintén ezt kívánom! Voltaképpen az lenne minden ember egészséges vágya, hogy halála után éljen még valahol azzal, akit szeret. De ez az egész kérdés amiről ma beszéltünk, nagyon-nagyon hosszú témakör, és millió érv és ellenérv létezik mind a négy oldalon. És ha hallották volna ezt a beszélgetést az ateisták, meg a vallásos emberek, ők is ezer meg ezer ellenvetést tettek volna. Mi most ezeket nem érintettük, de ha egyszer befejezem a könyvemet, akkor az ellenvetésekre is mind kitérek majd!
- És ha elkészül, majd adsz belőle egy példányt, jó? - mosolygott Józsika.
- Úgy lesz - mosolyogtam én is.
Ezután már másról beszélgettünk, és láttam, hogy a barátom megnyugodott egy kissé hogy talán Éva már "jó helyen van", s én is ezt kívántam neki, sőt magamnak és minden embernek a világon.
Hogy aztán kívánságom hiú remény-e csupán, vagy van racionális alapja, azt nem tudom. Csak azt, hogy vágyom rá én is, nagyon, hogy így legyen...
