Egy hátborzongató és letaglózó könyv az észak-koreai egyetemisták mindennapjairól, 2011-ből.
Hivatalos ajánló:
"A könyv amerikai–dél-koreai szerzője egy olyan intézményben vállalt angoltanári állást, ahol minden terem faláról Kim Ir Szen és Kim Dzsongil portréi néznek le rá szenvtelen pillantással. Az élet itt magányos és klausztrofóbiás hangulatú, különösen Kim Suki számára: minden egyes levelét cenzúrázzák, jegyzeteit és fotóit pedig el kell rejtenie a felügyelők, sőt saját kollégái, az evangélikus misszionáriusok elől is.
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái."
A Nélküled mi sem vagyunk megindító és ritka bepillantást kínál a világ egyik legzártabb országába, és azoknak a kivételezett fiataloknak az életébe, akik egyszerre a rendszer katonái és rabszolgái."
Eredeti megjelenés éve: 2014, Kiadó: HVG Könyvek
Nehéz olvasmány a témája miatt, ugyanakkor mégis letehetetlen, mert beleláthatunk ebbe az elzárt, távoli világba. A fővárostól, Phenjantól nem messze, az iskola elkerített területén 270 fiú hallgató egy amerikai keresztények által finanszírozott egyetem, 30 "tanárnak álcázott misszionárius", köztük egy ateista, tanárként dolgozó újságírónő, aki jelen könyvben írta meg élményeit, a feljegyzései miatt folyamatosan rettegésben élve. 2011. nyarán és telén két szemesztert tanított angol nyelvet a diákoknak, akiket nagyon megszeretett minden furcsaságuk ellenére.
Magyar szemmel felfoghatatlan a szabadságnak és az ismeretnek az a hiánya, amiben ott élnek.
Néhány rövid gondolat az olvasottakról:
Ezek a fiatalok kivételezett helyzetű, gazdag családok gyermekei, akik felsőfokú intézményben tanulhattak ráadásul az egyetemek bezárása idején ők itt folytathatták a tanulmányaikat. Ugyanakkor mégsem léphettek ki még a szobájuk ajtaján sem bármikor, nemhogy kimenjenek a városba, vagy boltba, ez elképzelhetetlennek minősült. Hónapokig nem látták a családjukat, mert nem telefonálhattak, nem írhattak levelet és nem utazhattak.
Egyetemisták már, intelligensek, de a világtörténelemről, más országok elhelyezkedéséről, földrajzáról a legminimálisabb ismeretük sincs. A külvilág és hazájuk kapcsolatáról körülbelül annyit tudnak, hogy Észak-Korea mindenben a legjobb, kimagaslóan és újítóan, csak a KDNK fejlődik, és ellenség minden kapitalista állam, főként az USA és Japán. Azt tanították például nekik, hogy a koreai legfontosabb nyelv, amit világnyelvként mindenhol beszélnek a világon.
A hazugság olyan természetes számukra mint a levegővétel, mert ez számukra a túlélés eszköze. Ahol még a hálószobában sem lehetnek őszinték, mert ott is lehallgathatják őket, ahol egy rossz mondat akár ebéd közben nemcsak a beszélő, hanem a családja életébe is kerülhet, ott élet-halál kérdése, hogy valaki hihetően hazudik-e.
El sem tudjuk képzelni, hogy a mai világban élhetnek fiatalok mobiltelefon és internet nélkül. Még országon belül sem telefonálhatnak, a külföldi hívás egyszerűen elképzelhetetlen.Nincs kábeltévé, számtalan csatornával. Néhány állami adó, az sem sugároz folyamatosan, és kizárólag a Nagy Vezető életéről és dicsőítéséről szól, ami egyébként kötelező napi program. Ezen az egyetemen nincs szabadidő, és nyári szünet, minden percük be van osztva, amikor nincs tanítás, akkor fizikai munkát végeznek a mezőgazdaságban. Kikapcsolódásként időnként kosarazhatnak vagy focizhatnak, szigorúan csak az egy tanuló-csoportba beosztottak játszhatnak egymással (!), és megnézhetik a Nagy Vezető hőstetteiről szóló televízió sorozatot hetente egyszer. Nincsenek lányok, nincsenek bulik, nincsenek kocsmák. Őrök vannak, kerítés, éjszakai őrség, kertészkedés délutánonként, fűvágás ollóval és egyéb munkák. Egyetemisták, de nem tudnak levelet írni, mert sosem gyakorolták. 18 év alatt egyszer sem. Nem tudják mi az az esszé, mert sosem érvelnek, elfogadják, amit tanítanak nekik, mert erre nevelték őket. Nem fognak állásinterjúra sem menni, és nem fognak pályázni munkára, mert kijelölik rá őket, épp ezért nem is értik, mi a célja ennek.
Ugyanakkor olyan köztük az összetartás, a csoportszellem olyan erős, ami számunkra szintén ismeretlen, emellett teljesen önállótlanok. Ki van belőlük irtva, hogy ők önálló személyiségek, egyediek és lehet saját akaratuk, gondolatuk. Szeretik a csoportjátékokat, drukkolnak az ellenfélnek is, de az egyfős sportok ismeretlen számukra; a síelést, nem tudják micsoda.
Húsz év körüli fiatal fiúk és nem tudják, hogyan kell udvarolni, a fogalmat sem ismerik, bár szeretnének feleséget és családot. A válás nekik elképzelhetetlen és a leendő feleség legfontosabb tulajdonsága, amit elvárnak tőle, egyetlen szó, az engedelmesség.
Hetente vettek részt úgynevezett kritikai gyűlésen, ahol magukat és másokat kellett bevádolniuk és beismerniük a bűnösségüket. A kritikai érzékük és a képességük, hogy másokat hibáztassanak, fejlett.
A KDNK-ban a sorkatonai szolgálat férfiaknak átlagosan 10, nőknek 7 év, de lehetnek eltérések. Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy talán egyszer láthatja a családját közben, mert az utazás, akár egyik városból a másikba is engedélyhez kötött.
Észak-Koreában kasztrendszer van, az úgynevezett szongbun, 50 szintre beosztva a származás, a politikai tettek és egyéb meghatározhatatlan és gyakorlatilag követhetetlen rendszer szerint. Nincs nyíltan lefektetve, ki hová tartozik és miért, mégis szinte átjárhatatlanok a szintek. A házasság egy alacsonyabb szintről származóval brutális következményekkel járhat. (a szongbunról itt is olvashatsz: http://www.origo.hu/nagyvilag/20150304-kasztrendszer-szabalyozza-z-eletet-eszak-koreaban.html )
Ha az olvasottak alapján kedvet érzel hozzá, megtalálod könyvtárban, én kikölcsönöztem, itt pedig meg is vásárolhatod: http://moly.hu/konyvek/suki-kim-nelkuled-mi-sem-vagyunk
(lejegyezte Rajnai Lencsés Aliz)